„A foci minden” – Sajó László – BEAC Foci
Bezár

„A foci minden” – Sajó László

Interjú Sajó László költővel, BEAC futballistával, az Öt és feles és a A futball ábécéje és más történetek könyvek szerzőjével.

KG: Miki kérdezi, hogy írás vagy foci? Van erre jó válaszod?

SL: Van, mert a kérdés így szól: „A labdarúgás vagy az írás a nagyobb szerelem?” A szerelem (mondjuk inkább szenvedélynek) a labdarúgás. És egyre inkább reménytelen szerelem (ha maradunk mégis a szerelemnél), az old boysban, a veteránban. De a reménytelen szerelem az igazi… Amikor imádatunk személye (tárgya!) nem is érdekes, csak az érzés maga. Szurkolóként pedig, amíg élek, marad e szenvedély. Az írás nem szerelem – adottság, lehetőség, feladat. Az írás én vagyok. Magába meg – jobb esetben – nem szerelmes az ember. Írni nem mindig szeretek (mégis kell – és itt nem a határidőkre, a szerény honoráriumra gondolok, hanem mert szükségem van rá), focizni igen. Sárban, hóban (kánikulában kevésbé). Míg bírok.

Könyvbemutató az Írók Boltjában: Burger Barna, Kőrösi Zoltán, én, Vallai Péter. Ők már nincsenek…

 

Amennyire ismerem a műveidet, inkább a prózát, leginkább és behatóan a focisakat, de azért a verseidet is valamennyire, a foci mint téma megjelenése egész kései fejlemény – egy sor verseskötet után 2008-ban jelent meg első prózaköteted, az Öt és feles, aminek az egyik lábát (kicsit képzavar, de témánk miatt talán belefér…) a focis írások alkotják. Vagy rosszul tudom?

Költőnek tartom magam – olyannyira, hogy prózát nem is írtam, sokáig. Azt mindenki tud. (A poéta gőgje.) Aztán valahogy (már nem emlékszem), valamikor a kilencvenes évek közepén a Magyar Narancs megkért, hogy írjak könyvkritikát, meg a kultúrrovatba ezt-azt. Akkor láttam, hogy a lap végén vannak ezek az egotripek – gondoltam, ez nekem való. Még ha próza, akkor is – hiszen ego… Mondtam a szerkesztőnek (akkor még nem volt főszerkesztő), Bojtár Bandinak (az egykori blaszhármas, -kettes Budapesti Iszkra Olajbányász egykori bal bekkjének), hogy írnék ilyet. Nosza! Meg is írtam az elsőt, „Nekifutás” címmel; 1997 végén jelent meg, a „rovatom” címe pedig adta magát: „Öt és feles”, kicsiny, ám kitüntetett hely a nagypályán. A magamfajta esélyleső csatár színtere… A nagypályás élet kicsiny szeglete; magánterület (ahol sokan megfordulnak).

És hát az írások másik fő vonulata, a kocsma is benne foglaltatik: Öt (korsó) és (?) feles… Ezek az írások jelentek meg 2008-ban, aztán a folytatás, „A futball ábécéje és más történetek” címmel 2014-ben egy ősi BEAC-os, Gyurgyák Jani kiadójánál, az Osirisnál.

Ha a fociról írsz (ami persze nem azt jelenti, hogy ezeknek az írásoknak ténylegesen és csak a foci lenne a témája), akkor tudatosan inkább a prózai formát keresed? És, másik oldalról, amikor prózában gondolkodsz, adja magát, hogy az írás a fociról szóljon?

Verset fociról még nem írtam. Majd ódát, ha megnyerjük a vébét (vagy legalábbis kijutunk). Attól tartok, marad a próza… A tartalom megtalálja a formát – a focinál nálam ez a próza. És, igen, amikor a fociról, nem csak arról. A foci minden (minden!, szó szerint! a focipályán minden – értsd: minden – megtörténhet), és ezért amikor a fociról beszélünk, oly sok mindenről lehet. Emberekről, például. Sorsokról. Vagy csak egy délutánról, estéről (vagy délelőttről, ha akkor van a meccs), ami akkor és csak akkor és ott történik. Replay nincs (de van: az írás).

Olvasva a magyar irodalom erős futballhagyományának írásait Mándytól Gazdag Józsefig, neked mi a kedvenced?

Persze Mándy az „atyamester”. A pálya szélén. És vannak focizó írók (akikkel az Íróválogatottban volt szerencsém játszani), Hamvai Kornél (Márton partjelző fázik), Kőrösi, Kukorelly, Egressy. Egyik nagy kedvencem Darvasi László A portugálok című könyvéből a Gólok története ciklus. Spiró György (tudtommal) nem focizott, de Apámmal a meccsen című novellája alapmű. Abban aztán benne van az élet – és a halál. De sorolhatnám… A felsorolásokból méltatlanul kimarad Moldova György (az Irreál szélsőhátvédje), a Ferencváros koktél kötelező olvasmány, minden idők leröhögtetőbb focis írásai. És persze Esterházy, elsősorban a Termelési-regény focis vonulata. Gazdag Jóskát irigylem – egyik nap a felvidéki „megyekettő” meccsét nézi a korlátnál álldogálva, másnap a Bernabeuban ül. És (írói és focista) karrierem csúcsa, hogy könyvében (Egy futballfüggő naplójából – szerencsére vagyunk még, futballfüggők) beválogatott a magyar irodalom válogatottjába – kapus poszton. Oda fértem be… Én, a vérbeli csatár… De megbocsátom neki – még azt is, hogy fradista…

A magyar irodalmi válogatott 1-es mezében… Ebben a csapatban, nagy megtiszteltetés!

 

Esterházy írta vagy mondta valahol, hogy a foci = élet megfeleltetést nem szereti, szerinte hülyeség. Például a fociban mindig nyerni kell, az életben nem feltétlenül. Szerintem látszik ez a különbségtétel az írásokban is. Kukorellynél például egyértelműen bejön a futball mint az élet metaforája, Darvasinál is érzek ilyet. Máshol ez semmiképp sem ilyen nyílt. Mándynál, mondjuk, vagy nálad is. Mit gondolsz erről?

Esterházy nyerő típus volt – ilyenek kellenének Storcknak… Na de próbálok komolyan válaszolni, bár szerintem az előbb már megválaszoltam „a futball mint az élet metaforája” kérdést. Vagy inkább állítást. Egy író ne beszéljen metaforákban (azt hagyjuk meg a költőknek), sose úgy ír egy (jó) író a fociról, hogy na ez most egy metafora, allegória, melyben a nagybetűs Élet megjelenik, átszüremkedik, transzparensen (bocsánat). (Transzparensnek ott van a felirat: „MAGATOKÉRT! ÉRTÜNK! A KLUBÉRT!” Ez volt kiírva Pakson, az MTK-táborban, amikor kiestünk.) Ha jó az írás, a fociról (a focistáról, például, aki „a tartalékok keserű kenyerét eszi”), akkor úgyis megnyílik valami más is, megérinti a zélet (a halál) az olvasót. De ez bármilyen, nem csak focis írásról elmondható. Ha jó. Ha nem, akkor nincs miről (pláne életről-halálról) beszélni.

A magyar Íróválogatott, állnak: Egressy, Ágoston, Sajó, Kőrösi, Kukorelly, Hamvai, Mélyi; guggolnak: M. Nagy, Takáts, Farkas, Szabó, Burger, Gyurgyák; fekszenek: Balázs, Sziráki (mint vendégjátékos).

Mik az első focis élményeid?

Még alsó tagozatos voltam, Tolcsván, amikor kaptam egy kettes fűzős bőrfocit. Nagy kincs volt akkor! Azért kaptam, hogy öcsémmel passzolgassunk – futnom szigorúan tilos volt! (Súlyos tüdőgyulladáson estem át, tiltottak a focitól.) A szüleim pedagógusok voltak, az iskolában laktunk, a nagyfiúk pedig délutánonként az iskolaudvaron fociztak – az én bőrfocimmal. Persze, „cserébe” be kellett venniük a játékba – kerülgettek szerencsétlenek. Mert persze beálltam – anyám a fél pályára látott rá, a konyhából, én ott „játszottam”, hátul vagy elöl, ahol nem láthatott. Nem is értették a többiek, miért nem lépem át a „felezővonalat”… (De ezt – is – megírtam, pontosabban.)

Ezt nem adom!

 

Hol játszottál korábban és hogyan kerültél a BEAC-hoz? Kik játszottak itt akkor?

Gyerek- és ifjúkoromban kispályán játszottam; egyszer, valami tornán, felfigyelt ránk (rám és öcsémre) valaki a DVTK-ból (Miskolcon vagyunk), és hívtak, de anyám nem engedett bennünket (az aggódás, és tudott valamit… hogy sose lesz belőlünk futballista…).
Pestre kerülve, egyetemistaként a Bogdánfy utcában, a BEAC-sporttelepen a bölcsészbajnokságban a „betonon” játszottunk, hátul, a „dühöngőben” – áhítattal néztem a füves pályát, mi arra nem léphettünk rá…
Az említett „Budapesti Iszkra Olajbányász”-ban játszottam a blasz alsóbb osztályaiban, a Gamma salakján volt a hazai pályánk (aztán a Pamut, a Duna Cipő). Meccsek vasárnap, hajnali 9-kor… Kivillamosozni Újpestre… Rég volt, régi idők focija… A BEAC-ba Gyurgyák Jani hívott – az öregfiúkba, 1990-ben. Akkor „Ányos Fakír”, avagy „Bagira”, Kertész Laci (nincs már köztünk) volt a kapus, játszott Szilágyi Pista (Kaliforniában tengeti életét), Kerényi Nándi, Vigh Laci, Bödös Pista, Glatz Jani… Kossuth Lajos a középhátvéd… Akikkel most is játszom, az old boysban, veteránban: Henz Jani, Füredi Tomi, Légrádi „Languszta” Gabi, Barcsai Jenő, a kortalan Fejes Tomi. A legendás Balogh–Varga–Altbacker csatársorból az előbbi kettővel játszhattam. Nem sorolom, valakit úgyis kihagyok… Egyvalakit mégis még – Schneider Gyuri, a nagyszerű Sneci, játszhattam vele (ő sincs már). Olykor a BEAC II-ben is játszottam, az nagy élmény volt – Aubel Ervin (nem is értem, mit keresett itt – biztosan soros eltiltását töltötte), a Rumboldok, Glovi, Milkó… És még sokan mások…

Ezen a képen minden ott van: labda, BEAC, unicum, sör…

Születtem: 1956.
1990 óta vagyok a BEAC játékosa.

Posztom: csatár

Klubjaim: Budapesti Iszkra Olajbányász, BEAC

Legnagyobb sikereim: hogy eljutottam a veteránig…

Pályafutásom legemlékezetesebb/ legfontosabb eseménye/gólja: hogy a BEAC játékosa lehetek / gólomról lásd a szövegben

Kedvenc hazai/külföldi csapatom: MTK / Barcelona

Kedvenc játékosom: Sándor Csikar / Messi

Az old boysban játszol és a veteránban is, jól tudom? Hogyan szerepeltek ezek a csapatok a legutóbbi szezonban?

Mondjuk, hogy jól tudod, játszom. Leginkább csere vagyok, itt is, ott is. A rettegett térdkopás – lekopogom… pedig eleget játszottam kopogóson, betonon – elkerült, a szokásos sérüléseken (borda, huzi stb.) kívül (megint lekopogom) súlyosabb sérülésem nem volt (a bokám tört el egyszer, kispályán). Viszont a tüdőm… Nem vagyok egy „Tüdő”… Csak „Féltüdő”… A gyerekkori bajom visszatért, már el se hagy… De örülök, hogy így is… A szereplés? Mondjuk úgy, hogy a középmezőny alsó felében… A veterán tavaly alakult – előttünk a jövő!

Főként elöl szoktál játszani, ha jól tudom, csatárként. Egy interjúdban olvastam, hogy egyszer kapus is voltál, ráadásul – ahogy már említetted – Gazdag Józsefnél te állsz a magyar irodalmi válogatott kapujában. Más poszton is próbálkoztál, vagy próbálkozott veled az épp aktuális edző, csapatvezető?

Igen, erről már beszéltem. Képletesen a kapuban állni, a magyar irodalmi válogatottban, az rang. Na de ténylegesen, a Kamion-pályán, a Pesti úton, a toronymagas első (már nem emlékszem, kik) ellen! Kapusunk nem jött el, így voltunk tízen. Az első félidőt vállaltam, a kapuban. Addig is minden tiszteletem a kapusoké, de ahogy elnéztem a két kapufa távolába, valamit megértettem. Az életből, ha úgy tetszik. Megdicsértek, csak négyet kaptam (rajtam nem múlott). Aki a helyemre állt, ötöt. Tíz alatt megúsztuk. (Apropó, kapus… Itt jegyzem meg, hogy megtiszteltetés – tényleg – hogy „beszélhetek” itt; én, aki öregfiúként kerültem a BEAC-hoz. S főleg olyan régi BEAC-os után, mint Helmle Peti, és az „ősbölények”, élő legendák társaságában, mint Sujtó Laci és Sziráki Andris – akik legutóbbi focis könyvemben is főszereplők. És nem akárki, a gólvágó Flaskay Miki passzolta nekem a labdát. Sajnálom, hogy nem adhatom vissza, a pályán…) Igen, csatár vagyok – már kiskoromban elhatároztam, hogy az leszek. (Azóta is konokan ragaszkodom e rögeszmémhez…) Jobbszélső – bár a mai kétékes rendszerben… A szakvezetés, kényszerből, próbálkozott velem jobboldali középpályásként, és amikor rendszeresen kevesebben voltunk, én voltam a jobb bekk. Lesre játszottunk – a taccsbíró is én voltam… Egy Magnezit elleni meccsen gyors volt a jobbszélső, ráállítottak. (Mert én is gyors voltam, hajdan…) Iksz volt a meccs (idegenben jó), a vége felé a gyerek kilépett egyedül, én utána. Szerelni már nem tudtam, gondoltam, felrúgom. Hosszasan hezitáltam, már majdnem beért a tizenhatosra, amikor. Nagyon nem akartam, muszáj volt. (Akkor valamit megértettem a bal bekkek titkos életéből is…). Szabadrúgás (megúsztuk), már mentem volna le, de ki se állítottak (pedig klasszikus utánrúgás volt). Még nem állítottak ki (talán most már nem is fognak) – ez nem érdem, tény. (Kispályán, dumáért, egyszer.)

Milyen eredményekre emlékszel szívesen, akár a BEAC-ból, akár korábbról?

Azért voltak sikerélmények, is… Egyet említek, a BEAC-ból: öregfiúk-meccs, a Kelenen (akkor „szántották be” a BEAC-pályát, örök botrány és szégyen!), a hátsó, salakos földesen (mindig szerettem ezeket a pályákat – miközben a többiek szitkozódtak – dagonyában is, a BEAC-on is, a töltésnél), a FÉG ellen, a feljutás (talán a II. osztályba) volt a tét. Ehhez győzni kellett. A bíró kiszúrt néhány igazolást (talán az orvosi járt le, vagy svarc – mindegy, az én bűnöm; én voltam az „intéző”), tízen maradtunk. Próbáltam a pályán „helyrehozni hibámat”, és el is jött a pillanat. Fejes Tomi indította druszáját, Füredit (általában fordítva történt), aki elment a balszélen, félmagasan beadott, jöttem középen, az öt és felesről berúgtam a bal felsőbe.

Azt a rohanást a szögletzászlóig nem felejtem… És a kupacot, rajtam…
„Gyönyörű gól volt! Ahogy behelyezted a pipába!” Azt csak én tudom, hogy sípcsonttal találtam el… Ezzel a góllal nyertünk 2–1-re és jutottunk fel.

Rendhagyó mezben a sárga ördögök… A csapatkép a pesthidegkúti salakon készült, állnak: Sujtó, Molnár T., Csordás, Füredi, Eördögh, Henz, Balogh; guggolnak: Lantos, Sajó, Fatér, Sipos, Fejes

 

Szervezed is a csapatot, mint én a „felnőttet”. Hogyan lettél te a(z egyik) központi figura az öregfiúk és az old boyok között?

Varga Sanyi szervezte az „öregeket”, de elege lett… Én pedig a Szövetség mellett dolgoztam, a Curia–Veres Pálné sarkon, ott volt a Századvég (később Osiris) könyvesbolt, könyvklub. Adta magát a helyzet… És hát én vagyok az „írástudó”, én töltöttem ki a jegyzőkönyvet… Hát így…

MTK-drukker vagy. Ez családi hagyomány? Hogyan élted meg az új stadiont, majd a kiesést?

Hm… Érteni vélem a kérdést… Nem, nem családi hagyomány – apám Vasas-szurkoló volt (öcsém is megörökölte). Úgy lettem MTK-s, hogy gyerekként hallgattam a körkapcsolást, Tolcsván, és felfigyeltem egy névre: „Csikar”. És jobbszélsőt játszott! (Mondtam volt, én is azt szerettem, volna, mindig… Máig 7-es a számom…) Csikar pedig az MTK-ban játszott. Fogalmam sem volt, vidéki gyerekként, mit jelent MTK-drukkernek lenni. Aztán megtapasztaltam… Tapasztalom azóta is… De egyáltalán nem bánom, sőt! Még így is, hogy ki-kiesegetünk…
Az új stadion először megrémisztett (szerettem a régit, lett légyen bármilyen ócska – a Boráros téri büféket is elsirattam, amikor eldózerolták őket), aztán… elfogadtam.

A kiesés… Voltam Pakson, persze, ahol feltettük az i-re (kiesés) a pontot (az iksz nem ért semmit). Szégyen! Próbálok erről írni, nem tudok. Talán majd később… Amikor visszajutunk… És persze az NB II-be is kimegyek… Estünk már ki („velem”), és voltam a 22-es Volán pályáján Rákoscsabán, a Kossuth KFSE-pályán, Szentendrén. Most majd megint mehetek Budafokra és Budaörsre. Mi változott? Az osztály. Az osztály változik, a szurkoló nem.

 

Mit gondolsz az Eb-eufóriáról és az andorrai zakóról?

Csodálkoztam az Eb-eufórián, és túlzásnak éreztem. Örültem, persze, de még hogy! Álmomban nem gondoltam, még megérem, hogy kijutunk világ- (európai) versenyre. És ott még nyerünk is! Ám az eufória másról szólt – buli… Csajok, pasik, combino… Persze, csak az öregember beszél belőlem. De hogy a Hősök terén (!) ünnepeljék a fiúkat (egy nagy zakó után), mert bekerültek a 16-ba… 1972-ben 4. lett a válogatott (a négy csapatos döntőben!), és a kertek alatt bujdostak haza… De, mondom, öreg vagyok…

Andorra – benne volt a levegőben (mondom utólag, nagyokosan), már az orosz meccsen. És már előtte, a vereségek. Olyannyira, hogy gondolkodtam – tippmixelek, „kétforintos alapon”, szórakozásból – megteszem a hazai győzelmet. Végül a szurkoló legyőzte a „spekulánst”. (Jól csengő szó, mostanában…). Csak nem fogok a csapat ellen szurkolni?! Mint ahogy komolyan felvetődött, hogy aki ennek a csapatnak szurkol, az, hogy is fogalmazzak… az a regnáló rendszert támogatja. És ezt a baromságot sokan komolyan gondolják! (Írtam erről bővebben és elég indulatosan.) Az más kérdés, hogy egy ilyen zakó után mindenhol a világon lemondanak (vagy felállítják az illetőt). Csank, Bozsik, Egervári sem maradt a súlyos kudarc után. De nálunk mások a „szabályok” – én meg se lepődtem, a rendszer (a NER…) sajátja, hogy ilyenkor is marad a kapitány. Erre a fociellenes (tudjuk, miért – stadionépítések stb., de ezt most, itt, hagyjuk) hangulatra jött az Eb-eufória, erre pedig Andorra. Forró, hideg. Majd most jön a langyos, az NB I (az MTK nélkül). Akárhogy is, ezt a játékot senki nem veheti el tőlünk. Tőlem biztos nem. Nem hagyom, nem adom.

Új versesköteted a könyvhétre jelent meg. Utána mi jön, mit írsz éppen? Folytatod még a focis ábécét?

Most prózát szeretnék – még csak terv, nem szívesen beszélek róla, bocs (mert akkor nem írom meg).

A focis ábécéből még sok betű, címszó hiányzik – azt írom, folyamatosan. Szeretnék még egy „focis” könyvet – és kész a „focitrilógia”. És amit még jobban szeretnék: minél tovább gyűjteni az élményeket – a pályán, vagy legalábbis (ahogy Mándy írta): A pálya szélén. Az nem jó (a legrosszabb, de eljön ez is), amikor „Minarik Edét többé senki sem látta a pályák környékén…”.

Dedikálás – kék-fehér tollal és pólóban…

Darát tervezem a következő interjúalanynak – aki „hírhedett” bal bekk volt, „rettegték a jobbszélsők”, ezt tőled tudjuk. De mit kérdeznél itt tőle?

Kedves Dara, a jobbszélsők „semlegesítése” vagy a tagdíj beszedése a nagyobb feladat? (És, ha lehet még egy kérdés: én láttam – eleddig – utolsó gólod. Te emlékszel rá? És ez az utolsó?)

13+1

„A legjobb védekezés a támadás!”, vagy inkább „először végy egy jó kapust!”?

Először végy egy jó kapust, aztán a legjobb védekezés a támadás!

Egy Real–Barca, egy Bayern–Dortmund vagy egy Arsenal–Chelsea? Esetleg egy Fradi–Újpest?

Egy MTK–Fradi.

Fekete focicipő vagy színes (esetleg fehér)?

Fekete, csakis.

Sör vagy bor?

Először sör. Előtte feles (unicum vagy házi).

Színház vagy mozi?

Régen sok mozi, kevesebb színház. Most mindkettőből kevés.

Mi van most a zsebedben?

Semmi, tornagatyában ütögetem be ezt itt. De ha arra gondolsz, amikor az utcán: nadrágom elülső zsebeiben zsebkendő – régimódi, textil (!), és apró-, farzsebében papírpénz.

Szoktál emlékezni az álmaidra?

Amire emlékszem, leírom. Telik az álmoskönyv…

Hol van az Achilles-sarkad?

Mármint mi a gyengém? Az sok van… Én vagyok Achilles… De leginkább a tüdőm.

Mit utálsz a legjobban a világon?

Hát, sok mindent. Most éppen lehet is. De, mert foci: amikor ajtóban és ablakban vagyok, és nem passzolnak.

Hiszel a babonákban?

Nem. De szurkolóként van, nem is egy (ld., erről is, Nick Hornby: Fociláz című örökbecsűjét).

És istenben?

Hoppá… Kis betűvel írtad (nem mindegy). Erre a kérdőívekben nem kötelező válaszolni, de… Erről szól verseim többsége – Róla. Vagyis, dehogy, Róla nem lehet beszélni. Csak Hozzá. Imában, káromkodásban. Nálam ez keveredik, „káromkodásból katedrális” (Nagy László). Avagy „Hiszek hitetlenül Istenben” (Ady Endre). Erre, bocs, nem lehet néhány mondatban válaszolni. De, lehet – egy szóval. Boldogok a hívők, akik tudnak. Válaszolni, hinni. Azt hiszem, én istenkeresőből vén koromra nem megtérő, hanem kitérő lettem. De ha belegondolunk, egy Isten nélküli világ még csodálatosabb. Lett, van, lesz. Egy fűszál, egy felhő. Csodálatos, mondtam, mert az, a romlottságával (romlandóságával, a halállal) együtt is. Éppen ezért, a halállal. Hogy csak ez az egy élet van. Ez a pillanat. Most.

Mi az a tulajdonság, amit a legkevésbé szeretsz magadban?

Soroljam? Bástya elvtárs után szabadon: Amit a legkevésbé szeretek magamban, olyan nincs. (tréfa) Maradva a focinál (és tágabb értelemben is): azt, ha elfogy körülöttem (és belőlem) a levegő…

És másokban?

Ha nem passzolnak.

Mennyibe kerül egy napilap?

A „népsport” 240 Ft, vasárnap. Hétköznap 220. Most, hogy NB II-esek lettünk, és vasárnap játszunk, olcsóbban veszem. Tiszta haszon. Más napilapot nem olvasok. (Népszabadságot olvastam – hétvégén, néha –, de az már nincs.)