Aztán Minarik otthagyja az egészet.
Daróczi Gábor emlékének
1.
Hírhedett játékos volt Daróci (Pokróci, így becézték), a Budai XI balbekkje, rettegték a jobbszélsők. És rettegték csapattársai, mikor csinál tizenegyest, mikor állítják ki. Gabi, ne bántsd!, ordított a centerhalf, amikor a bekk kiindult keresztezni. Lassan, megfontoltan indult, nem sietett, tudta, időben odaér. Így is történt, a jobbszélső (kinek meccs közben többször odasziszegte: gyere a darálóba! – egyes etimológusok szerint innen kapta becenevét) még megtolta a labdát, és a balbekk épp eltalálta a támaszkodó lábát. A csatár ordított, fetrengett, senki nem mert odanézni – csak az volt a kérdés, törés vagy zúzódás, síp- vagy szárkapocscsont, esetleg mindkettő. Sárga vagy piros lap. Gabi, ne!, üvöltött az egész csapat, pedig még meg se kezdődött a meccs, csak az éljenéljen!-hez sorakoztak föl. Daróci általában csere volt, a szakvezetés nem kockáztatott. Majd háromnullnál beállsz. Daróci hozzátette, bár ne tette volna, vagy nullháromnál. A tréner, Gyula bácsi tajtékzott, nála olyan, hogy vereség, ismeretlen fogalom, meccs előtt. Sajátos módszerei voltak: a Finommechanika ellen, ráhangolásként, dzsesszt hallgattak az öltözőben, semmi taktikai megbeszélés, csend és dzsessz. Csak a szaxofont – még a gélek, kenyőcsök párolgását se lehetett hallani. Négynullra kikaptak. Ez nem jött be, összegzett Gyula bácsi, és elpakolta a lemezjátszót. Dzsessz nem jött be, morogta K. Dezső tartalék, hangosan nem merte, úgy repült volna az öltözőből, mint a jobbszélsők egy-egy Daróci-belépő után. Alacsonyan szállnak a jobbszélsők, alighanem Gabi lesz.
Most a Dohánygyári Lendület ellen játszottak, félidő háromnull, ide, eljött Daróci ideje. Gyula bácsi centerbe tette, ebből baj nem lehet. Gabi, bemész, és nem csinálsz semmit. Megértetted? Gabi megértette, és megfontoltan, ahogy keresztezni szokott, kiment a csapattal a második félidőre. Gyula bácsi még körülnézett kicsit az öltözőben, de egyik sarokban sem talált igazi góllövő csatárt, eszébe jutott, hogy talán mégse kellett volna cserélnie, és zárta az öltözőt. Gyula bácsi, ne zárja be!, Daróci stoplijai kopogtak a folyosón. Mit hagytál itt? Siess, már kezdenek! Daróci kivette a kulcscsomót a tréner kezéből, nem nézett a szemébe, úgy mondta. Gyula bácsi, ki vagyok állítva. És bement zuhanyozni. Az edző állt az öltöző előtt, nem jutott eszébe semmi. Pedig ha nem akar infarktust kapni, most üvölteni kéne, mindegy, mit, artikulálatlanul. Vagy csak annyit mondani, halkan, ez nem igaz. Bement a balbekk után, aki már a kölyökben is a játékosa volt, aki már a zuhany alatt állt. Mi a fasznak zuhanyzol?!, megtalálta a mondatot. Lemosom a kenőcsöt. Meg a szégyent. És elfordult a trénertől, szemérmesen, az edző nem szokott csak úgy bejárogatni a zuhanyzóba.
Mire Gyula bácsi kiért a pályára, már egyhárom, aztán iksz, kihúzták a végéig. De ezt a balbekk már nem várta meg – a kispadhoz se ment oda, leadta a portán a kulcsokat.
Ám a következő meccsen ott volt, és Gyula bácsi betette a kezdőbe. Nem indokolt, nem adott Darócinak tanácsot, csak felsorolta a kezdőcsapatot. És Gabi úgy vigyázott a szélsőjére s vigyáz azóta is, még meg is simogatja. Örülnek néki a jobbszélsők, a pályán, innen és túl, mindenki csak Gabimaminak becézi.
Aki nem hiszi, jól teszi.
(Ez persze csak egy szöveg, s mint ilyen, fikció; a „balbunkó” kliséje, „minden egyezés a valósággal a véletlen műve”. Emlékszünk meccsre: BEAC–Budafok 6–1, góllövő Daróczi (4). És még másra is.)
2.
(pályán kívül)
Gabi a szakosztály elnöke, én a csapat(ok) intézője (immár csak a veterán játékosintézője), így sokszor kerültünk kapcsolatba pályán kívül. Ő volt a pecsétőr is, nála volt a pecsét, fontos eszköz! Valahol randevút beszéltünk meg; jött a nagy, fekete autó, ki se szállt, én mellé (ilyen elegáns, bőrüléses autóban azóta se ültem), lepecsételte az igazolásokat, átigazolásokat stb., dumáltunk, kiszálltam, Ő el. De volt úgy, beültünk a munkahelyéhez közel, Zuglóban egy kocsmába, Gabi valami üdítőt, én unicumsört, ott ment a pecsételés. És a duma. Mi van veled?, mindig megkérdezte. Köszönöm, most nem vagyok jól, Gabi.
(kispadon)
Szakvezető is volt, én tartalék, sokszor ültünk egymás mellett a padon. Vagy álltunk, a korlátra könyökölve. Bemész?, kérdezte, még éles a meccs, ne kockáztass. Így történt az Erdért-pályán is. Kettőegyre vezettünk, bemész?, válasz mint fent. Aztán Gabi elköszönt, a lefújás előtt hirtelen elment. Hirtelen elment. Aztán Minarik otthagyja az egészet.
(pályán)
| Úgy emlékszem, az utolsó meccse volt, az old boysban, a Csepeli Papír (csépapír) pályáján (most Csep-Gól, akkor, azt hiszem, Fenerbahcse, vagy hogy’, a kék-sárga színekre emlékszem). A Gubacsi híd felöli kapura támadtunk, Fejes Tomi elment a jobbszélen, beadott, Gabi érkezett középen és hét-nyolc méterről, ballal bevágta a léc alá. Ahogy mondani szokás, a kapus meg se tudott mozdulni. Őrületes nagy gól volt! Olyan szerencsém volt, egész közelről láthattam, mellette álltam. …az egész pálya elnémul az áhítattól [plusz a cserék, a bíró], a gólcsönd éppen egy percen és húsz másodpercen át tartott. [A Gubacsi hídon megálltak az autók és egy éppen Csepelre átdörgő tehervonat. A halak felugráltak a vízből, hogy legalább az ismétlést lássák. A horgászok felálltak, megfordultak; háttal a Dunának, szemben a pályával, egy perc húsz másodperces néma.] A labda időközben visszagurult az ötös mészcsíkjáig, ahol egy galamb szállt rá. (…) Néhányan keresztet vetettek, csak eztán zengett föl az érdes és durva, messzehangzó gólöröm. (A dőlt betűs rész Darvasi László: A gólcsönd című szövegéből) Ezt a gólt idéztük fel meccs után a büfében (Gabi hallgatott, Tomi lábon lőtt, mondta szerényen). Már ment le a nap a Duna fölött, szokásától eltérően sokáig együtt maradt a csapat.
Most magunkra maradtunk.
Írta: Sajó László
|
