KG: Csabi, gondoltál valaha arra, hogy te leszel a csapatban a rangidős? Milyen érzés?
FCS: Nem is olyan rég ecseteltem Jánosnak, hogy nem valami jó érzés, felajánlotta, hogy leigazolja magát. Manapság már szerintem nincs ennek olyan jelentősége, mint anno. Nem jár, és ne is járjon kiváltságokkal. Csapattagként gondolok magamra, és nem egy lassan 40 évesre, aki nem cipeli a kaput, vagy nem szedi össze a labdákat edzésen, mert neki ez már nem feladata, Azt viszont nem mondom, hogy nem zavar, ha valaki elblicceli ezeket. Amúgy nem igazán éltem vele vissza sehol, nem vagyok ilyen karakter. Az, hogy bizonyos dolgokról bátrabban elmondhatom a véleményem, vagy engem kérdeznek, jól tud esni.
Az adatbank szerint 2003-ban igazoltál a csapatba, adatokat 2007-től mutat a rendszer, de 10+ évre visszamenőleg kevésbé megbízhatóan. Nincs olyan memóriám, mint Sujtó Lacinak, eléggé homályba vesznek azoknak az éveknek a részletei. Segíts nekem, mikor is jöttél a BEAC-hoz, miért is épp ide, hogyan is történt mindez!
1995 szeptemberében igazoltam ide, egy általános iskolai haveromnak, Balogh Tominak köszönhetően, akinek az édesapja (Balogh András) is játszott a BEAC-ban. Előtte a BVSC-ben volt egy komolynak nem nevezhető próbálkozásom, nem tudtam, hogy nem úgy van az, hogy csak lemész, és mindenki repdesni fog az örömtől. A befogadást nem sikerült elérni, pedig jártam ki a hazai meccseikre is. A vidéki meccsekre nem volt helyem a buszon, vonaton. Nem nagyon kellett elzavarni, tudtam, meg éreztették is, hogy nem vagyok odavaló. Röviddel ezután mentem le a Bogdánfyra, és ki lett az edző? Az a Pinnyei Ricsi bá’, aki a BVSC-ben megköszönte a lelkesedésemet. Az hittem, átöltözni sem hagy.
Mindig az első csapatban játszottál?
Anno nem volt második csapat, szóval esélyem sem volt második csapatban játszani. Elég kevesen voltunk, hogy második csapat indításáról gondolkodhassunk, és a szabályok sem kötötték ki. Nagyon stabilan jött mindig mindenki, nem volt más, mint beverekedni magam. Többnyire annak köszönhettem, hogy bekerültem a csapatba, hogy jártam edzésre, vagy „kisérültek” előlem a kezdőből, aztán ahogy szépen szervezték át a bajnokságokat, lett(ek) tartalék-, vagy második csapat(ok), volt olyan időszak, amikor harmadik csapat is volt, mindegyikben szerepeltem, ahova hívtak, oda mentem. Amikor a térdszalagszakadásból gyógyulgattam, akkor inkább a másodikba.
Melyik szezonban vagy időszakban érezted magadat a legjobban?
Minden időszakból van kedvenc részem, ifistaként nagyon szerettem, hogy együtt mentünk a meccsekre, ha valaki késett, az egész csapat késett, de valahogy ez nekem jó érzés volt, nem az, hogy néha késtünk, hanem hogy 15 ember megérkezik egyszerre. Olyan szervezettnek tűnt az egész a maga szervezetlenségben. Már az úton hangolódtunk a meccsre. Felnőttként már nehezebb volt, mert amikor én felkerültem, a legtöbb csapattársam közel tíz évvel idősebb volt, mint akkor voltam én. Páran próbálkoztunk az ifiből, több-kevesebb ideig, több-kevesebb sikerrel. De nem igazán volt haver, barát, akivel… tudjátok. Egy év kimaradt a katonaság miatt (2001-2002), azután ismertük meg egymást a Flaskay Mikivel, és ez jó volt nekem is, hogy van egy barátom, nem egyedül kullogtunk meccsre, focin kívül is rengeteget találkoztunk. A többiekkel akkor, vagy akkor még, nem alakult úgy, vagy nem kerestem a társaságukat. Idővel mindkettőnket befogadtak, elfogadtak a többiek.
Visszatérve a kérdésre: a legjobb szezon? Az a bizonyos , amit a TF nyert előttünk. Érdekes, általában nem egy csapat jut fel, akkor igen, idén meg négy is. Sajnos a ki-ki meccseket ők nyerték, de jó élmény ilyen szituációba kerülni, még BLSZ-szinten is.
Akik jobban ismerünk, nekünk, főleg régebbi időkből, megvan a csupaszív, de „lelkizős” Csabi, aki egy rossz passzát is nagyon rosszul tudta megélni. Közben a másik élmény, hogy a Csabi, ha esetleg kevésbé jó passzban (szóvicc!) is van, mindig jön. 2016 óta meg aztán tényleg, még a hétfői öregfiúk-meccseken is szinte mindig ott vagy – ami évente 40 fölötti meccsszámokat jelent –, és az edzéseken is rendszerint. Volt mélypont az évek során? Volt olyan, amikor esetleg abba akartad hagyni, vagy a francba kívántad az egészet?
A rossz passzaim megélése a mai napig nem változott, legyen edzés, meccs, valamilyen szinten jó az, ha az embert zavarja, ha hibázik. A munkával is így van, szerintem, mindenki igényes arra, hogy jól végezze, de túlzásba sem szabadna esni, ahogy én szoktam. Régebben volt több eltűnésem is, akkor nem volt igaz, a „ha rossz passzban vagyok is, jövök”-tézis, mert száműztem magam, ha nem tetszett, amit művelek, és féknek gondoltam magam. Soha nem azért tűntem el, mert más játszott helyettem, és azt igazságtalannak gondoltam. Volt hogy a Milkó eljött a tesco-ba (direkt csupa kicsi), akkori munkahelyemre, és tette helyre a fejemet, ráncigált el edzésre, vagy meccsre, mert ilyenkor telefonon és mindenhogy elérhetetlenné tettem magamat. Lehet, hogy ő nem emlékszik erre, bennem a mai napig él, ahogy a Knorr-levesek előtt helyrerak. Még a kollégáim és a vevők sem mertek minket megzavarni. Nem volt halk, maradjunk annyiban. De a mi barátságunk, az egy edzésen történt hatalmas veszekedéssel indult.
Na, erre a sztorira majd a kommentek között jól rá lehet kérdezni! Milyen érzés az Öregfiúkban is játszani? Azt látom rajtad, hogy jólesik, bírod a „szombat és hétfő meccs, kedd edzés”-menetrendet. Mi motivál, főleg hogy még az ÖF-et is nyomd?
És még csütörtök is! Sokat számít a körülmény, a körítés. Az Öregfiúk azért öröm, mert nagyon sok olyan barátommal/csapattársammal játszhatok újra együtt, akiket a kezdetek óta ismerek, igaz most nem vagyok annyira aktív az Öregfiúk-csapatban mint illene. Mi motivál? Talán az, hogy térdszalag nélkül meddig tudok a csapat, önmagam, és a labdarúgás teljes megalázása nélkül hasznára lenni a közösségnek. Ez a félév nem épp erről tett tanúbizonyságot. Sajnos az is indok, nem titok, hogy nincs társam. Tudom, ez itt nem a reklám helye, de hátha a cheerleaderek is olvassák! Mondjuk biztos nagyon fiatalok hozzám, de lehet, van egy magányos, velem egykorú cheertrainer. A gondolataimat itt tudom/próbálom elterelni, azt is tudom, hogy nem itt kellene tartanom egzisztenciálisan, rajta vagyok az ügyön, hogy ez változzon; lehet, az jobb energiákat tudna felszabadítani bennem, hogy ne csak azért járjak edzésre/meccsre, hogy gondolatokat tereljek el.
Ezen ne múljon, elküldjük az interjút a cheerleadereknek is! Hogyan érzed magad egyébként a Pluháron, milyen otthon otthon lenni?
Még ifista voltam, amikor korábban elkészült a Mérnök utcai sporttelep, sőt, jártunk is ide edzésre, persze a fűre nem engedtek rá minket, ahogy az akkoriban szokás volt amatőr csapatok által használt pályákon: három csepp eső = futás a pálya körül – csak itt még „körül” sem volt akkor. A Bogdánfyt nagyon szerettem, sőt a Kelent is, mert jártunk oda is. Rémálom volt Magyarország legzsúfoltabb sporttelepén, a Siketeken 20:45-ös kezdéssel edzeni, a Kolozsvári Tamásra sem nagyon szerettem járni. Manapság akkor megyek arra, ha a Daubnerbe megyek. A Kövér Lajoson elég sok sikert éltünk át azért,és megtámogattuk a környékbelieket is rengeteg labdával, szerettem azt az időszakot is. Kálmán főztjét kevésbé. És akkor vissza az új otthonhoz! Jó, hogy van egy helyünk, és nem albérlők vagyunk, jó, hogy mi dönthetünk arról, mikor játszunk, és nem a senki által nem kívánt időpontokra tűzdelnek be bennünket. Saját, csak általunk használható öltözőnek nagyon örülnék, biztos folyamatban van, tehát az is jó lesz.
Még sok-sok hónap van a 4. x-ig, de azért adódik a kérdés: érzed a kort bármiben? Kijön ez a pályán?
Érzem, igen, egy vasárnapi bajnoki után az Öregfiúk felér egy kínzással, de számítanak rám, tehát ha tudtam, mentem. Ebben viszont fejlődnöm kell, mert eddig, ha fájt is, mentem. A teljesítmény meg persze romlott. A pályán, az öltőzőben szerencsére megtalálom a hangnemet többnyire, és bízom benne, hogy nem egy házsártos, vén hülye képe van meg rólam senkiben. A tudásomat illető kritikákat, ha rosszul is viseltem, soha nem vitattam, mert ismerem a képességeimet.
Mondhatni, legendásak a ritka, de annál érdekesebb írásaid a csoportban. Olvasva őket olyan érzésem van, hogy gyűlnek-gyűlnek benned a meglátások, poénok, aztán valamikor egyszer csak kipattannak valami impulzus hatására. Hogyan születnek ezek, van valami kulisszatitok?
Egyiket sem tervezem el hetekkel előre, alkalom szüli mindet, amikor viszont ráveszem magam, akkor vázlatot szoktam írni, mi az, amit szeretnék mindenképp tudatni, megjegyezni. Lehet, rajtam kívül nem szórakoztat senkit, de miközben írom, mindig úgy érzem, jó is lehet némelyik, vagy úgy, hogy éppen lejáratom magam ezzel. Negatív kritikát nem kaptam még. Itt jön az, hogy jó legidősebbnek lenni: ráhagyják a vén hülyére.
Négy csapat jut fel a szezon végén. Benne leszünk a négyben?
Átalakultunk az edzőváltás óta, ismerkedünk még egymással, igaz, szerintem jobb ütemben haladunk a vártnál. Kimondtuk, hogy cél a feljutás, jó lenne ezt teljesíteni. Meccsről meccsre okosabbak leszünk. Nagyjából minden ellenfelünket láttuk már, kiegyensúlyozott a bajnokság.
Annyit azért szeretnék még megjegyezni, itt a végén, hogy szerencsére a BEAC nemcsak sportolási lehetőséget adott nekem, hanem olyan embereket ismerhettem itt meg, és mondhatok a mai napig barátaimnak, akik ha nem lennének, sokkal kevesebbet érne most ez az egész a számomra.
Örülök, hogy Flaskay Miki és Rumbold Áki a barátaim, ha csak ők ketten lennének, már megérte volna, de őket mindenképpen külön szerettem volna kiemelni; és örülök, hogy van a nálam fiatalabb korosztályból is olyan, akivel nagyon jól megértjük egymást: Szűcs Peti. Sokan mások mellett, persze – kérem senki ne csússzon rám, amiért kihagytam!
Bízom benne, hogy a lehető legtovább János rendelkezésére állhatok, csapattársaimat elkerülik a sérülések, akik idén jöttek, jól érzik itt magukat, és ha a kezdeti magasságokig nem is, de a lehető legmagasabb szintre eljutunk, hogy megmérethessük magunkat feljebb is.
És köszönöm a lehetőséget, illetve mindenkinek, aki olvasta!
***
Fodor Csabi „világválogatottja”…
Azokból fogom összeállítani, akiket látok/láttam, nem szeretem az ilyen hibrid, fantasy-csapatokat, amikor a 60-as évekből és a 2000-es évekből vegyesen tesznek egy csapatba játékosokat.
Buffon
(Ameddig világ a világ, az egyetlen Juventus-játékos, akit valaha is kedvelni fogok)
Cafú – Rio Ferdinand – Nesta – R. Carlos
Roy Keane – Viera
(mindenhova kellenek a verőemberek)
Figo – Ronaldinho – Rivaldo
Ronaldo Nazário
… és BEAC-válogatottja.
Nem feltétlenül a posztokhoz ragaszkodva, de legalább így mindenkit betettem, akit szerettem volna; és az emberi tulajdonságok is számítanak.
Szira
Rumbold Á. – Helmle P. – Aubel E. – Rubold L.
Szabó Zé
Flaskay – Gulyás D. – Lőrinczy Z. – Aubel Zs.
Milkó
Cserék: Reider, Jakó
***
ADATLAP
Születtem: 1981.12.09.
1995 óta vagyok a BEAC játékosa.
Posztom: védő
Klubjaim: BEAC
Legnagyobb sikereim: Nem emelnék ki ilyet. Majd ha kupát nyerünk, a fejesemmel! Idén sajnos nem nyertünk.
Pályafutásom legemlékezetesebb/ legfontosabb eseménye/gólja: Az isztambuli túra (Na, majd erre is jönnek az olvasói kérdések! – A szerk.)
Kedvenc hazai/külföldi csapatom: Ferencváros és ha valaki nem tudná: Arsenal
Kedvenc játékosom: Thierry Henry, így is, hogy évek óta nem játszik. Régen nem két emberről szólt a foci, Ronaldo vs. Messi, sokkal több kimagasló karakter volt egyszerre. Csak a brazil válogatottban több volt, és akkor még ott van: Figo, Zidane, Beckham, Raúl, Gerrard, Lampard, Eto’o. Egy Nike-reklámban több csillag volt, mint az égen. Persze az sem mindegy, kinek az árnyékában kell jónak lenned. Hányan átkozhatják Michael Jordant. Hozzá képest a szupersztárok is csak átlagosak voltak.
***
13+1:
- „A legjobb védekezés a támadás!” vagy inkább „először végy egy jó kapust!”?
Van jó kapusunk, több is, a letámadást még gyakoroljuk, szóval a legjobb védekezés a letámadás
- Egy Real–Barca, egy Bayern–Dortmund vagy egy Arsenal–Chelsea? Esetleg egy Fradi–Újpest?
Régen elképzelhetetlennek tartottam, hogy kihagyjak ilyen meccseket, sőt, rosszul voltam, ha egy Rayo Vallecano–Numancia-meccsről lemaradtam. Ma már, főleg hogy a digitv-nek (direkt kicsi) hála kimaradt a Premier League-ből vagy 6 év, neten pedig nem szeretem nézni, egyszerűen azt veszem észre, hogy nem igazán érdekel, és persze a kongó stadionok miatt „zenei” aláfestéssel közvetített meccsek sem az igaziak.
- Fekete focicipő vagy színes (esetleg fehér)?
Nincs gond a színessel, szerintem. Van azért egy-két szín, amit nem teljesen értek, de ma már a külsőség a fontos.
- Sör vagy bor?
Egyik sem.
- Színház vagy mozi?
Nem tud lekötni a manapság divatos szuperhősös, űrlényes, misztikus, „felrobban a világ”– és az –„egy kézzel kiütjük az Alien-t”-tematika. A színházbajárási szokásom, az viszont valóban szégyellnivaló.
- Mi van most a zsebedben?
Semmi, mert otthonról, a gép előtt ülve válaszolok, zseb nélküli nadrágban.
- Szoktál emlékezni az álmaidra?
Igen, és gyakran is szoktam álmodni, ismétlődő álmaim is vannak, és álom közben mindig eszembe szokott jutni, hogy ezt már álmodtam, és emlékszem is, mi fog következni. Egyszer így rúgtam be egy helyzetet, igaz, csak álmomban, mert tudtam, merre megy a kapus. Bolondok aranya.
- Hol van az Achilles-sarkad?
A lelkem az. Inkább lenne valami olyan, ami törik, vagy szakad!
- Mit utálsz a legjobban a világon?
Olyat szeretnék felsorolni, amivel találkoztam a „haveri” körömben, mert nem tudom, például, milyen háborúban élni; ha tudnám, biztos ez szerepelne itt, de ezért inkább csak: drogozás, alkoholizmus és azt, ha valakinek adtam kölcsön, de soha nem adta vissza.
- Hiszel a babonákban?
Nem igazán, csak most: megyek lottózni, mert találtam egy patkót.
- És Istenben?
Nem hiszek.
- Mi az a tulajdonság, amit a legkevésbé szeretsz magadban?
Önbizalomhiány, konfliktuskerülés.
- És másokban?
Nagyképűség.
+1. Mennyibe kerül egy 1,75-ös Coca Cola?
475?
