Hogyan kerültetek a BEAC-ba? Gábor, rólad tudom, hogy régóta játszol nálunk (Sujtó Laci egyik csapatképén rajta vagy a 70-es évek végéről). Még egyetemistaként kerültél, gondolom, a csapathoz. Gyuri, te hogyan és mikor? És mikor lett a kapus Icsi úrból mezőnyjátékos?
Légrádi Gábor: Valóban, az egyetem elkezdésekor (1971. szeptember) igazoltam át a Hódiköt (Hódmezővásárhelyi Kötöttárugyár) csapatától, ahol 11 hónapos katonai szolgálatom alatt futballoztam. Csak most tudatosult bennem, hogy csaknem 50 évvel ezelőtt, 1971 szeptemberében játszottam első bajnoki mérkőzésemet a BEAC-ban, méghozzá Salgótarjánban, a Síküveggyár ellen (volt Öblösüveggyár is!). 0:0 lett az eredmény. (Idegenben jó az iksz!)
Michaletzky György: Voltaképpen csak veterán koromban kerültem a BEAC-hoz. Bár vagy negyven évvel ezelőtt már egyszer játszottam a csapatban. Akkor is úgy volt, mint most, hogy Csucsu, alias Légrádi Gábor, felhívott telefonon, hogy lenne-e kedvem lemenni a BEAC-ba focizni, pontosabban akkor védeni. Le is mentem néhány edzésre, Sujtó Lacival gyakoroltunk, aztán a következő meccsre be kellett ugranom védeni (feketén – de nem azért mert fekete volt a BEAC hivatalos mezszíne). Kikaptunk, ami nagy baj, de az egyik védés során kiugrott a mutatóujjam. Eddig tartott az első fellépés. Most is Gabi hívott le, és megragadtam. Bár most közbejött a vírus. Kapusból úgy lettem mezőnyjátékos, hogy volt Műegyetemi hallgatók szerveztek egy csapatot, ott már volt kapus, és elhívtak oda játszani. Ott lettem mezőnyjátékos, középhátvéd. Akkor hagytam abba, talán 55 lehettem akkor, amikor végre észrevettem, hogy a huszonéves csikó ellenfél csatárok már kicsivel gyorsabbak, mint én. Egy ütemkésés nagyon sokat jelent. Bunkó hátvéd meg nem akartam lenni.
A 60-as, 70-es években kezdtetek (úgy igazán) focizni. Mik voltak az első focis élményeitek? Milyen szerepet töltött be az évek folyamán a játék az életetekben? Mindig fontos volt annyira, mint még most is, hogy az a heti egy bajnoki meglegyen?
LG: Igen, ha az „úgy igazán” egyesületben űzött sportolást jelent, akkor 1964-ben lettem a Győri Vasas ETO (későbbi Rába ETO) igazolt játékosa. De a győri grundokon már 4-5 éves koromban rúgtam a labdát. Hát igen, ha valaki röviddel azután, hogy megtanult járni, már fociznia „kell”, különben kiközösíti a „galeri” (50-es évek!) és ügyesnek bizonyul, annak egész életében fontos örömforrást jelent ez a játék. Nem is feltétlenül a heti egy bajnoki a lényeg, bár néhány év kivételével tényleg sok szezont (kb. ötvenet) játszottam különböző magyar és német bajnokságokban, hanem a játék maga, párosulva a feltétlen győzni akarással.
MGy: Természetesen már a játszótereken kezdődött. Úgy utólag visszagondolva, fura lehetett a többieknek, hogy valaki a kaviccsal teli játszótéren elvetődik. Nagyon fontos volt később is mindig a foci. Nemcsak a heti egy bajnoki, hanem mellette általában egy vagy két kispályás meccs is. Később úgy alakult, hogy a foci mellett a kosárlabda, heti három alkalommal is belépett az életembe.
De azt azért hangsúlyozni szeretném, ez a Termelési-regényben is szerepel, hogy a „kapus nem futballista”. Aki hivatásszerűen kézzel fogja meg a labdát, az nem focista. És bármennyire fájó is ezt tudomásul venni, de egészen más a kapus szemlélete, mint a futkározó focistáké. A zenészek szokták mondani, hogy a „dobos a zenész legjobb barátja”. Valahogy így van ez a fociban is.
Gabi, a következő évtizedekben mennyire voltál a csapat tagja? Mennyire volt folyamatos a BEAC-tagságod? Sokat dolgoztál külföldön, azokban az években ezek szerint kint fociztál.
LG: 37 éves koromban játszottam az utolsó bajnokit a BEAC első csapatában a Malév-pályán (1989). Németországban ún. privát bajnokságban szereplő csapatokban futballoztam (Nürnberger Versicherungen, Quelle Fürth). 2000-től rendszeresen jöttem Magyarországra – leányvállalatunk volt Zalaegerszegen – és ilyenkor Daróczi Gabi hívott öregfiúk-meccsekre. Emellett többször szerveztem német munkahelyem csapata és a BEAC közötti találkozókat. (Foci, a két különböző kultúra kölcsönös megismerése.) 2011-től már több időt kellett Magyarországon töltenem, s ettől kezdve rendszeresen játszottam az Old boys-csapatban, s ha szükség volt rám, akkor az öregfiúknál is.
EP! Hogyan lesz valaki regényhős – már azon túl, hogy ismeri a szerzőt? Hogyan tudtátok meg Esterházy Pétertől, hogy szerepelni fogtok a Termelési-regényben? Olvastátok esetleg készülés közben is?
LG: „Regényhős” nem lettem. Erre a kérdésre csak azt válaszolhatom, hogy Isten tudja. Még arra sem tudok válaszolni, miért kerültem be Péter harmadik regényébe, a Termelési-regény címűbe. Így döntött a szerző … A hetvenes években Budapest több pontján rendeztek kispályás bajnokságokat, az egyik ilyen az Árpád híd budai hídfőjénél volt, s Tanuló utca néven vált ismertté. Ide neveztünk be „Galambom” nevű csapatunkkal, Gyurival a kapuban, Péterrel a középpályán. (Kézilabdapályán játszottunk, 1+5 felállásban.) A meccsek előtt az öltözőben ráhangolódtunk a 2×30 percre, s eme ráhangolódások során tudtam meg, hogy Péter egy „igazi” regényen dolgozik (előtte két kötete jelent meg: a „Fancsikó és Pinta” és a „Pápai vizeken ne kalózkodj!”). Az egyik mérkőzés előtt odaszólt: „Csucsuka! Most éppen veled foglalkozom!” Talán Gyuri olvasott föl részleteket a készülő műből, de ebben már nem vagyok biztos.
MGy: Péterrel már középiskolás korunkban ismertük egymást, bátyám osztálytársa volt. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, nyaraltunk együtt, sokat vendégeskedtem Péteréknél az Emőd utcában, a Római strand mellett. Gabi említette a Tanuló utcai kispályás bajnokságot. „Kivülállóként” joggal mondhatom, hogy igen jó csapat volt. Péter és Csucsu mellett talán ismert név még Esterházy Márton is. Élmény volt mögöttük állni a kapuban.
Igen, „belekerültünk” a regénybe. Becenevünkön, így azt lehetett gondolni, hogy a családi ismerősökön kívül senki más nem fog tudomást szerezni arról, hogy kikről mintázódtak azok az alakok. Én menetközben is tudtam arról, hogy mi lesz a szöveg, mert Péter rendszeresen megmutatta azt, amit írt. Sőt, feljogosított arra, hogy megjegyzéseket tegyek. Többnyire hullámos vonalakat húztam a kézirattest mellé, és azokat átbeszéltük. (Megjegyzem, ezek a hullámos vonalak később szövegszerűen meg is jelentek a regényben.) Nagyon sokat tanultam a magyar nyelvről ebben az időben, számos nyelvhelyességi kérdés szépsége ekkor tárult fel.
Mennyire ismertetek magatokra a karakterekben, a mondataikban, illetve Esterházy leírásaiban? Azt lehet tudni, hogy bizonyos jellegzetes mondatokat átvett tőletek EP, de egyébként mennyire fikció ez a fikció?
LG: Teljes mértékben. (De ez „triviális”!) Vissza kell kérdeznem: milyen fikcióra gondolsz?
„Az idő tájt igen jó formát árultam el.” Ezt, gondolom, tényleg te mondtad, és a többi hasonló bonmot-t, amit Csucsu úr szájába ad a szerző. De például akkor a regényben megjelenő közös nagypályás focicsapat nem létezett, hanem csak kispályán játszottatok együtt – jól gondolom?
LG: Jól.
MGY: Természetesen abszolút magunkra ismertünk. De azért ebben az is benne van, hogy magunkra akartunk ismerni. Nem sokszor adatik meg az embernek, hogy olyan regényben szerepel, amelyik friss vért öntött az akkori magyar prózába. Amelyikről Kulcsár Szabó Ernő írt remek kritikát. Ezért aztán könnyen elhittem, hogy olyan vagyok, ahogy a regény ábrázol az egyes jelenetekben.
Csak egy példa: máig is meghatódom attól a jelenettől, amikor EP leírja, hogy egy győztes meccs után, ahol csak 15:1-re győztünk, de 16:1-re kellett volna, hogy továbbjussunk, hogyan vergődtünk ki az abszolút letargiából. Csak egy apró részlet: „Ha most lett volna a mesternek egy alteregója, az leborult volna a kapus elé: »Galambocskám. Figyelj. Segíts. Nem bírom egyedül, egyedül, semmit sem bírok.«” A történet igaz, de a leírás már egészen másról szól. Így ettől még fikció marad a fikció. A konkrét történet csak szolga. Meg aztán, a mondatok a lényegesek, sőt, mondhatnám, a félmondatok. Az EP.
A regény sokaknak talán nem könnyű olvasmány, még ha roppant szórakoztató is, és ha valaki megadja magát, nagyon be tudja szippantani ez a stílus. Mit mondanátok egy fiatal csapattársnak most, 2021-ben, miért olvassa el ezt a könyvet – azon túl, hogy klubtársai is szerepelnek benne és mert “focis”?
LG: Azért, hogy tanuljon, tágítsa horizontját. (Irodalmi műveltség, a magyar nyelv lehetőségei, stb.)
MGY: Ebben a kérdésben roppant elfogult vagyok. Szerintem olvasmányos. De ne regényként olvassa. Úgy olvassa, mintha fürdőkádban ülne. Élvezze a habzását, a ravasz illatokat. Merüljön el benne. Hagyja, hogy hasson. És lássa, hogy ugyanazt a dolgot egyszerre lehet kívülről és belülről is, színéről és fonákjáról is nézni. (Ahogy Gabi is mondja, a nyelv zseniális használata.)
Beszéljünk kicsit a Veteránról! Hogyan érzitek magatokat a csapatnál? Milyen volt az ősz, milyen tavaszt vártok összességében, így, még azért benne a vírushelyzetben is?
LG: Az első kérdésre: amíg egy közösségben az egyén úgy érzi, hogy túlsúlyban vannak a jó érzések a rosszakkal szemben, addig nem hagyja el azt. A másodikra: attól függ, milyen ambíciói vannak a csapatnak. Az életkor előre haladtával egyre élesebben vetődik föl a kérdés: az a cél, hogy mi legyünk a világ legjobb veterán csapata, vagy az, hogy egy baráti (bajtársi) közösségben élvezzük azt a játékot, amit 50-60 éve szenvedéllyel szeretünk és fizikálisan (sajnos, de elkerülhetetlenül) egyre romló állapotban űzünk? Az ősz lehetett volna jobb is. Elég szűk volt a keret, ami tavaszra jelentősen bővült, várhatóan minőségben is előre lépünk.
MGY: Nagyon hálás vagyok Gabinak, hogy lehívott. Tavaly és tavalyelőtt eléggé fix keret alakult ki. Jó volt játszani mindenkivel. Élveztem a centerhalf szerepét. Sajnos a COVID átírt mindent. Úgy látom, hogy most sok „fiatal” érkezett a csapathoz. Meglátjuk, hogy mi lesz azután, ha újra elmúlik a fertőzés veszélye. Nekem elég sok edzés kimaradt. Igyekszem visszaszerezni a futógyorsaságot, anélkül nem megy semmi. Bár, amikor egyszer Fenyvesi Mátéval játszottunk együtt Gabival, meg Borsi-Kálmán Béla is ott volt, egy kispályás csapatban, látszott, hogy nem jó, ha akárcsak egy méterre elé dobom ki a labdát, mert nem éri el, de ha lábra ment, fantasztikusan játszotta meg. Akkor módosítok: vagy tudni kell futballozni, vagy legalább futni.
Hogyan készültök a meccsekre 70 környékén? Mi ilyenkor a legjobb edzés?
LG: Nem múlik el nap sport nélkül: asztalitenisz, tenisz, futás, túrázás és a szombati egymás közti foci nyilván ad egy fizikális alapot. De 15 év korkülönbséget (54 év fölött lehet a veterán bajnokságban szerepelni) egyre nehezebb jó helyezkedéssel, technikával, pontos passzokkal ellensúlyozni.
MGy: Jó időben heti három kosárlabda, úszás, konditerem.
